Blog

20

2019.11.02.

Most értek meg a szívdobbanásból és könnyből született betűk, amiket már nyugodt szívvel rejthetek a billentyűzet sivár betűrengetegébe.

Mindentől elhatárolódva, több száz kilóméterrel a hátam mögött gondolok vissza rád. Másképp nem megy. Ürességet érzek odahaza. Hiányzik valami, de nem te. Hiányzik valami, talán te…

Fel sem fogtam szinte, hogy te az életemben voltál. Ráadásul elég rangos helyet sikerült elfoglalnod szívem jobb kamrájában. A trónod gyönyörű arany színű volt, kacskaringós mintákkal, vörös bársony szövettel kibélelve. Ott csücsültél a legféltettebb helyen, a legimbolygóbb központban. A bizonytalanságomba fészkelted csodaszép trónodat, és onnan figyelted, mi történik majd. Telt az idő, a trónod meg-megbillent időközönként. Volt, hogy te ingattad meg, annyit fészkelődtél rajta. Volt, hogy én ráztam meg a szívem jobb oldalát. Az arany trónodból ugyan ki nem borultál, mégis zűrzavart okozott. Olivia O’Brian szól a fülemben a Complicated számával, pont találó ez a dal a mostani helyzetre. Komplikált. Minden egyszerűen komplikált.

A trónod rohadni kezdett, a bársony ülésed kiszakadt, az imbolygás közben pedig levertél mindent, ami körülötted volt, felsértetted az ereimet, belekapaszkodtál a vénámba, nehogy eless, de túl keményen rántottad azt meg. Romokban állt minden, elvesztetted a fényed, kopott lettél, pókhálós. Nem értékelted a meleg helyet, ami otthont adott neked. Én pedig nem akartam, hogy piszkos, rozsdás berendezések legyenek a központomban. Te romboltál, én hagytalak rombolni. Te helyre akartad hozni, de én csak a menekülési vágyat éreztem. Soha nem lehet semmit sem előről kezdeni. Kedves Romboló! Ami egyszer elromlott, ahol sok tüske van, ott mindig is sok tüske marad. Megbeszélhetjük százszor, megbeszélhetjük ezerszer, te rombolni fogsz óhatatlanul, én pedig összeszorítalak, amíg kölcsönösen ki nem facsarjuk egymásból a szuszt és a holttestünk a semmi közepén egymáshoz ugyan közel, mégis a világ két pontján fekve bomlik el.

A lecsepegő fekete könnyeimmel utolsó csapást sújtottam rád 20 napja. A trónodat körbefonta ujjaival a sötétség, hideg-nedves lett minden, és én nem mentettelek meg. Hagytam, hogy szétrohadj bennem. Ne aggódj, ápolom a sírodat. Megöntözöm fehér könnyekkel naponta, de ne hidd, hogy azok az én könnyeim.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük